Nem kicsit frusztrál az, hogy számomra ismeretlen vagy éppen, hogy ismert emberek szegzik nekem a kérdést, hogy minek jöttem haza, miért nem küzdöttem tovább, illetve miért nem mentem át egy másik országba, ha már Norvégiában nem volt jó. Világ életemben utáltam magyarázkodni, mert úgy gondolom, hogy azzal a személyes szabadságomat veszik el. Most pedig lépten nyomon magyarázni kell a bizonyítványomat, hogy nem elfutottam a feladat elől, hanem éppen, hogy megpróbáltam kitartani az álmaim mellett, amennyire csak lehetett. De van egy pont, amikor már nem megy tovább és akkor nincs más megoldás, mint hazajönni, egy kicsit összeszedni magunkat és újból beizzítani az álmainkat.
Közben pedig próbálom összekapargatni maradék itthoni életem romjait, ami nem megy túl simán. Az ember lánya nem gondolná, hogy 3 hónap olyan hosszú idő, de ezek szerint mégis. Éppen elég idő ahhoz, hogy a számomra fontos emberek új életet kezdjenek, nélkülem. Így most esténként kettesben rovom a köröket Plüsskutyával, aki változatlanul utál; Anyával megyek moziba, mint valami vénlány. Ha pedig a barátnőim mégis időt tudnak rám szánni akaratlanul is kirekesztődöm a beszélgetéseikből. Amolyan pótkerék lettem a saját életemben.
Közben pedig próbálom összekapargatni maradék itthoni életem romjait, ami nem megy túl simán. Az ember lánya nem gondolná, hogy 3 hónap olyan hosszú idő, de ezek szerint mégis. Éppen elég idő ahhoz, hogy a számomra fontos emberek új életet kezdjenek, nélkülem. Így most esténként kettesben rovom a köröket Plüsskutyával, aki változatlanul utál; Anyával megyek moziba, mint valami vénlány. Ha pedig a barátnőim mégis időt tudnak rám szánni akaratlanul is kirekesztődöm a beszélgetéseikből. Amolyan pótkerék lettem a saját életemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése