Gyorsat, hosszút

Le vagyok maradva blog írással, mint a borravaló. Mentségemre legyen szólva, hogy (szerencsére) sok a munkám és még beteg is vagyok. Így most írok egy hosszú, zanzás bejegyzést kezdve onnantól, hogy múlt hét pénteken megvettem a bútorokat.

Szóval pénteken voltunk az Ikeában, ahol vettünk nekem ágyat és polcot, meg anyának még egy polcot, amivel nem is volt semmi baj. A kiállított darabok gyönyörűek voltak, mi meg elégedettek, csak a bútor önkiszolgálónál szisszentünk fel, mert kiderült, hogy a csinos bútordarabok kurva nehezek. Pontosabban az ágyam 3 kilóval nyomott többet, mint én magam. Nagy nehezen rápakoltuk a tolira, onnan pedig szépen belogisztikáztuk a tankba. Csak a ház előtt döbbentünk rá, hogy bizony a bútorokat fel is kell vinni a negyedikre. Azt hiszem ez volt a pont, amikor kirázott a hideg és már előre hányingerem volt. Aztán szerencsésen belefutottunk Marciba, akit az Isten (Allah, Buddha, Legfelsőbb Lény) küldött, és aki olyan erős volt, hogy két doboz hiján mindet egyedül cipelte fel hozzám. Szóval mégis csak be kell szereznem egy pasit, legalább az Ikeás vásárlások idejére, mert egyedül tutira nem boldogultam volna.

Ez volt pénteken, szombaton meg munka, amikor is megszállt minket a főnökünk, így reggel 7-től 10 óráig mindenki pánikba esve rohangált a telepen, néha összefutottunk, hogy kétségbeesett pillantásokkal kérdezzük egymástól: elment már? elment már? Végül sikerült 2-kor lelépnem, mert vártak otthon a bútorok, amiket lehetőleg fél 6-ra össze kellett volna állítanom, mert vendégeket vártam. Pontosabban Jevát és Gridelt, aki épp betöltötte a 17 életévét. Szóval ünnepelni kellett, de ahoz minimum a polcot össze kellett volna rakni. Neki is álltam, de nem volt kapácsom, meg béna voltam és szétütöttem a kezem. Szerencsére jött a felmentő sereg, aki ügyesen összeállította az polcot és az ágyat, én meg roham tempóba pakoltam és rendezkedtem, hogy 7 órára puccba várja a vendégeket a pecó.

Aztán megérkeztek a lányok, móka és kacagás, brainstorming és pálinka, meg krokodil. Jó este volt, tényleg. Kár, hogy most majd jönnek a futamok és nem tudunk olyan könnyedén közös programokat szervezni. Vasárnap pedig felugrott hozzám Macesz, aki elhozta az Írországban készült képeket és ettünk palacsintát. Zsu pedig cserben hagyott minket, mert inkább NAGY beszélgetést folytatott a pasijával, sem mint velünk palacsintázott volna. Kriszt pedig egyszerűen nem lehet utolérni, de ezt már megszokhattuk.

És megint beteg vagyok, köhögök, mint az állat. Gyakorlatilag az összes laktózmentes, vény nélkül kapható köptetőt és köhögés csillapítótt kipróbáltam már, de nem használt. Lehet el kéne mennem dokihoz. De nincs nagyon időm rá, mert most is rohanok aszfaltot keverni, nah, csá!

Lehet, utolsó...

Öööö... lehet, hogy ez lesz az idei utolsó bejegyzésem. Vagy nem. Igazából azt szeretném elmondani, hogy qurva jó év volt, a maga borzalmas módján. Ez egy kellően irónikus mondat volt, mint az év maga. Ennek ellenére újból bevállalnám, mert egy mazochista lüke nő vagyok. Reményeim szerit a következő év is tartogat meglepetéseket, állok eléjük.
Aztán még az is van, hogy örülök, hogy ilyen sok embert megismerhettem, értékesek vagytok számomra és egyéb nyáladzás. Ezen kívül szeretném visszakapni a régi barátaimat, mert változatlanul úgy érzem kilógok a sorból. De lehet, hogy ez már így marad és voltaképp nem változott semmi csak én. Ez esetben üdvözlőm az új lehetőségeket és a régi barátokat, remélem hamar megbarátkoznak az új énemmel, én pedig újból velük. Ha viszont nem én változtam csak a körülmények, így az is jó, bámulatosan tudok alkalmazkodni. Ez a pár mondat kellően nyakatekert lett, aki érti, érti, aki nem, nem. Időm nincs elmagyarázni, mert céges buliba sietek és még át kell öltöznöm.
Szóval, ha nem találkoznánk: Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Elemi részecske

Ha egy kicsit elmegy a jókedvem, akkor mindig arra gondolok, amit Eszencia mondott nekem: "Réz, belőled eddig is sugárzott valami jó, de most már olyan vagy, mint egy atomerőmű."

Névnap

Egyébként pedig ma van a kedvenc meleg pasim névnapja. Boldog névnapot drága! Lógsz nekem egy hétvégével!

A statiszta

Nem kicsit frusztrál az, hogy számomra ismeretlen vagy éppen, hogy ismert emberek szegzik nekem a kérdést, hogy minek jöttem haza, miért nem küzdöttem tovább, illetve miért nem mentem át egy másik országba, ha már Norvégiában nem volt jó. Világ életemben utáltam magyarázkodni, mert úgy gondolom, hogy azzal a személyes szabadságomat veszik el. Most pedig lépten nyomon magyarázni kell a bizonyítványomat, hogy nem elfutottam a feladat elől, hanem éppen, hogy megpróbáltam kitartani az álmaim mellett, amennyire csak lehetett. De van egy pont, amikor már nem megy tovább és akkor nincs más megoldás, mint hazajönni, egy kicsit összeszedni magunkat és újból beizzítani az álmainkat.
Közben pedig próbálom összekapargatni maradék itthoni életem romjait, ami nem megy túl simán. Az ember lánya nem gondolná, hogy 3 hónap olyan hosszú idő, de ezek szerint mégis. Éppen elég idő ahhoz, hogy a számomra fontos emberek új életet kezdjenek, nélkülem. Így most esténként kettesben rovom a köröket Plüsskutyával, aki változatlanul utál; Anyával megyek moziba, mint valami vénlány. Ha pedig a barátnőim mégis időt tudnak rám szánni akaratlanul is kirekesztődöm a beszélgetéseikből. Amolyan pótkerék lettem a saját életemben.