Fák

Lelkileg toprony vagyok és mivel ez egy egoblog ezért itt sírom el bánatom. Igaz a picológusomnak (Macesz) már elsírtam a bánatom, de sajnos ő sem tudott semmi ötlettel szolgálni. Így most tipródok.

A problémám nem újkeletű, igazából ha megnyugszom egész jól elvagyok vele. Csak az a baj, hogy újból és újból előjön, mint valami gennyes, fekélyes kiütés, ami nem gyógyul be sosem.

Az van, hogy én nem beszélgetek anyával. Vagyis ő nem beszélget velem. Vagyis ő beszél, de nem beszélgett. Lásd alább. Így aztán bennem egy idő után felgyűlik a sok kibeszéletlen dolog, ami hónapokon keresztül rakódik és hánykódik bennem. Aztán megpróbálom ezeket elmondani, de nem sikerül, mert beszél, beszél, beszél és ha van egy hangyányi szünet, akkor biztos lehetsz benne, hogy csak levegőt vett és másodperceken belül folytatja. Vagy ha mégsem, akkor néz rám várakozóan, én pedig tudom, hogy ilyenkor arra vár, hogy valamit fűzzek hozzá, mint pl.: "aha, ez szuper", "nahát, tényleg?" vagy "komolyan mondod?". De semmi olyat, hogy "képzeld velem az történt, hogy...". Mert ha mégis megpróbálok ilyesfajta "merényletet" elkövetni ellene, akkor összevonja a szemöldökét, kérdőjelek a tekintetében, aztán folytatja ott, ahol abbahagyta. Ha esetleg jó kedvében van, odaszúr egy "ahát", majd folytatja.

Most éppen ott tartunk, hogy menetrendszerűen kiakadtam, ő pedig sírva fakadt a kiakadásomon, majd azt találta mondani, hogy: "de hát tudod, hogy ilyen vagyok". És ezzel szerinte a téma le is van zárva. Én pedig hallgatok és tipródom. Ha megpróbálom neki elmagyarázni a helyzetet, kiakad, sír. Ha nem firtatom az egészet, szuper jó barátnők vagyunk.

Patt helyzet. Nincs előrelépés. A kegyelemdöfést Marcsi adta meg egy esti kutyasétáltatás alatt, mikor is megkérdezte tőlem, hogy gyerekkoromban beszélgettem e anyuval. Nem tudtam rá válaszolni, vagyis tudtam volna, de ... Végül végigbőgtem egy egész éjszakát, mert rá kellett jönnöm, hogy soha életemben nem beszélgettem még őszintén a dolgaimról, a problémáimról az anyámmal. Úgy éreztem ő egy elérhetetlen valaki, aki főz, most, takarít, dolgozik, vigyázz rám, örökké fáradt és ideges, ezért aztán nem kell neki még az is, hogy tarktáljam a hülye kis piszlicsáré gyerekes dolgaimmal. Egyszerűen nem alakult ki köztünk a kommunikáció. Az anyám természetesnek veszi, hogy egyedül is megoldom a problémáimat és nem beszélek róla, mivel soha nem beszéltünk.

És most itt ülök nyakig a szószban. Nincs anyám, akivel beszélhetnék, nincs apám, aki a piának hála azt is elfelejtette már, hogy a világon vagyok. Bakker, csoda ezek után, hogy értelmes ember lettem.