Fák

Lelkileg toprony vagyok és mivel ez egy egoblog ezért itt sírom el bánatom. Igaz a picológusomnak (Macesz) már elsírtam a bánatom, de sajnos ő sem tudott semmi ötlettel szolgálni. Így most tipródok.

A problémám nem újkeletű, igazából ha megnyugszom egész jól elvagyok vele. Csak az a baj, hogy újból és újból előjön, mint valami gennyes, fekélyes kiütés, ami nem gyógyul be sosem.

Az van, hogy én nem beszélgetek anyával. Vagyis ő nem beszélget velem. Vagyis ő beszél, de nem beszélgett. Lásd alább. Így aztán bennem egy idő után felgyűlik a sok kibeszéletlen dolog, ami hónapokon keresztül rakódik és hánykódik bennem. Aztán megpróbálom ezeket elmondani, de nem sikerül, mert beszél, beszél, beszél és ha van egy hangyányi szünet, akkor biztos lehetsz benne, hogy csak levegőt vett és másodperceken belül folytatja. Vagy ha mégsem, akkor néz rám várakozóan, én pedig tudom, hogy ilyenkor arra vár, hogy valamit fűzzek hozzá, mint pl.: "aha, ez szuper", "nahát, tényleg?" vagy "komolyan mondod?". De semmi olyat, hogy "képzeld velem az történt, hogy...". Mert ha mégis megpróbálok ilyesfajta "merényletet" elkövetni ellene, akkor összevonja a szemöldökét, kérdőjelek a tekintetében, aztán folytatja ott, ahol abbahagyta. Ha esetleg jó kedvében van, odaszúr egy "ahát", majd folytatja.

Most éppen ott tartunk, hogy menetrendszerűen kiakadtam, ő pedig sírva fakadt a kiakadásomon, majd azt találta mondani, hogy: "de hát tudod, hogy ilyen vagyok". És ezzel szerinte a téma le is van zárva. Én pedig hallgatok és tipródom. Ha megpróbálom neki elmagyarázni a helyzetet, kiakad, sír. Ha nem firtatom az egészet, szuper jó barátnők vagyunk.

Patt helyzet. Nincs előrelépés. A kegyelemdöfést Marcsi adta meg egy esti kutyasétáltatás alatt, mikor is megkérdezte tőlem, hogy gyerekkoromban beszélgettem e anyuval. Nem tudtam rá válaszolni, vagyis tudtam volna, de ... Végül végigbőgtem egy egész éjszakát, mert rá kellett jönnöm, hogy soha életemben nem beszélgettem még őszintén a dolgaimról, a problémáimról az anyámmal. Úgy éreztem ő egy elérhetetlen valaki, aki főz, most, takarít, dolgozik, vigyázz rám, örökké fáradt és ideges, ezért aztán nem kell neki még az is, hogy tarktáljam a hülye kis piszlicsáré gyerekes dolgaimmal. Egyszerűen nem alakult ki köztünk a kommunikáció. Az anyám természetesnek veszi, hogy egyedül is megoldom a problémáimat és nem beszélek róla, mivel soha nem beszéltünk.

És most itt ülök nyakig a szószban. Nincs anyám, akivel beszélhetnék, nincs apám, aki a piának hála azt is elfelejtette már, hogy a világon vagyok. Bakker, csoda ezek után, hogy értelmes ember lettem.

Beszélgetés

Az én anyám képtelen a beszélgetésre, ő csak beszél, de nem beszélget. Ezzel sikerült tegnap megint szembesülnöm, amikor azt mondta a szombaton szerkesztett ezüstgyűrűre, hogy: "aha, szép... mondtam már, hogy a Klári néni... bla-bla-bla... stb. Vasárnap este miután hazajött a kirándulásból, otthon egy gyönyörű szép bevásárlókosár fogadta (az a vászon, aluminium kerettel, amit a Home Desing-ba 10 ezerért vesztegetnek), amire képes volt csak annyit kinyögni, hogy: "kösz, szép... meséltem, hogy a Moci (a macska) megint... bla-bla-bla... stb.

Nem várom el tőle, hogy minden meglepetésért a nyakamba boruljon, de szeretném, ha kimutatná végre, hogy figyel rám, érdekli amiket csinálok és támogat. Azt hittem, hogy Norvégia után némileg változni fog a helyzet, de nem változott semmit. Az anyámat jobban érdekli Klári néni, a macska és a bulvár, mint a saját lánya.

Cipők, szekrények, laktóz

Ez egy erősen csajos blogbejegyzés lesz, cipőkről és gardróbszekrényről, csak szólok.
Szombaton sikerült venni az Ikejában egy tuti szekrényt a cipőimnek - érted, nem nekem, hanem a cipőimnek (amik csúnyák) - az előszobába. Így most nincsenek cipők elszórva az útban, sőt még a táskáknak is jutott hely, meg Plüsskutya műtyűrjeinek, mit pl: világítós nyakörv, sipolós labda, gumicsirke, összecsukhatós ivótál. Sőt még a csizmáim is befértek, mind a 3 pár. Nagyon csinos lett, tényleg. Csak kicsit fárasztó volt felcipelni a 4.-re, mert az hagyán, hogy lapraszerelt, de sehol sincs fogása, súlyban meg eléri a mázsa huszat. Ezután már csak összeszerelni nagyobb cselendzs, de én imádom a kirakókat, ahogy az Ikeja lapra szerelt bútorait is, bár igazán kitalálhatnának olyan csomagolást is, ami magától felsétál a 4.-re.

Anyának is vettünk egy Tv állványt, antikolt bútorlap, az életben nem láttál még ilyet. Furnérlemez antikolt műanyagbevonattal. Az Ikejások zsenik, én mondom nektek. Legalább az én cipősszekrényem nem akar többnek látszani, mint ami. Középen üveg helyett frankón műanyag lemez van. Proli cipősszekrény csúnya cipőimnek és Plüss holmijainak. Boldog vagyok, na.
Aztán még az is volt, hogy nem bírtam ellenállni a lasagnenak. Olyan vagyok, mit Garfield, pedig tudom, hogy a lasange rossz, bűnös dolog, telis teli laktózzal, de oda se neki. Befaltam egy nagy adagot, aztán vártam a hatást. Ami nem jött csak késleltetve, így vasárnap már tényleg csak az ágyban párnák közt opció maradt. Még szerencse, hogy addigra összeszereltem mindkét szekrényt, így az ágyból is csodálhattam az új cipősszekrényemet, ami csodaszép. A Jézuska megint kitett magáért.

Sőrös málna

- Emlékszel, a kert negyedét tele ültettem neked málnával, mert azt mondtad imádod a málnaszörpöt. Utána soha többé ne akartál málnaszörpöt inni.
- Még csak öt éves voltam és nem tudtam elmondani a lényeget. Imádom a bolti málnaszörpöt, mert annak kellemes műanyag íze van, míg az eredeti málnaszörp akárhogyan szűröd le mindig szőrös ize lesz.

A statiszta

Nem kicsit frusztrál az, hogy számomra ismeretlen vagy éppen, hogy ismert emberek szegzik nekem a kérdést, hogy minek jöttem haza, miért nem küzdöttem tovább, illetve miért nem mentem át egy másik országba, ha már Norvégiában nem volt jó. Világ életemben utáltam magyarázkodni, mert úgy gondolom, hogy azzal a személyes szabadságomat veszik el. Most pedig lépten nyomon magyarázni kell a bizonyítványomat, hogy nem elfutottam a feladat elől, hanem éppen, hogy megpróbáltam kitartani az álmaim mellett, amennyire csak lehetett. De van egy pont, amikor már nem megy tovább és akkor nincs más megoldás, mint hazajönni, egy kicsit összeszedni magunkat és újból beizzítani az álmainkat.
Közben pedig próbálom összekapargatni maradék itthoni életem romjait, ami nem megy túl simán. Az ember lánya nem gondolná, hogy 3 hónap olyan hosszú idő, de ezek szerint mégis. Éppen elég idő ahhoz, hogy a számomra fontos emberek új életet kezdjenek, nélkülem. Így most esténként kettesben rovom a köröket Plüsskutyával, aki változatlanul utál; Anyával megyek moziba, mint valami vénlány. Ha pedig a barátnőim mégis időt tudnak rám szánni akaratlanul is kirekesztődöm a beszélgetéseikből. Amolyan pótkerék lettem a saját életemben.